- történelmi riport a leventemozgalomról -
Az összeállítás 1999-ben készült.
A 8800.hu szerkesztősége ezzel köszönti a Zala megye díszpolgárává választott Rózsás Jánost.
1944 decemberében történt. Egy zömmel 16-17 éves fiúkból álló, civil ruhás,
rosszul felfegyverzett csapat bolyongott Somogy megyében, az előretörő szovjet
hadsereg alakulatainak közvetlen közelében. Nagykanizsai leventék voltak,
a Vécsey iskolában összegyűjtött, felületesen kiképzett, tapasztalatlan gyerekek,
akiket a háború végi fejvesztettség és nyilas-őrület lökött védtelenül a
frontra. 1945 első napjaiban fogságba estek. Többségük soha nem tért haza.
A szovjet hadsereg katonai törvényszéke ítélkezett felettük: néhányukat golyó
általi halálra, többségüket sokévi kényszermunkára ítélte. Pedig ártatlanok
voltak: a hazaárulás, diverzáns-tevékenység, kémkedés vádjával 8-10 évre
ítélt fiatalok a vádat sem értették, mely az életüket forgatta fel.
Szovjet emberek milliói mellett legalább százezer, Magyarországról elhurcolt fogoly is raboskodott a GULAG lágereiben, háborús bűnösként súlyos kényszermunkára ítélve. Tízből kilenc elpusztult az embertelen körülmények között. De valóban bűnösök voltak ők? "Horthy leventéi" - ahogy a bélyeget viselték magukon évtizedeken át?
A leventemozgalom története, szerepe a huszadik századi magyar históriában még jórészt feltáratlan, mint ahogy kevesek előtt ismert azoknak az embereknek a sorsa is, akik egyenesen az iskolapadból kerültek a szovjet lágerekbe. Ezt kutatja ez az összeállítás.
Levente vagyok, a bátyám katona,
S a Kárpátokban harcolt az apám.
Büszke piros lesz arcom, ha őt látom,
Mint apám vére a hegyek haván.
A szakaszunknak sincsen sehol párja,
Mert édestestvér itt minden legény,
Együtt menetel hajnali mezőkön
Gazdag gyermeke s a koldusszegény.Levente vagyok, a bátyám katona,
S a Kárpátokban vérzett az apám.
Tudom, elmegyek én is katonának
Egy szép őszi nap piros hajnalán.
Nótás fiúk, bajtársak várnak ott rám,
Fegyvert fogunk majd, ellenségölőt,
Mert így ad Isten végre a magyarnak
Tengernyi bánat után - szebb jövőt!(Kuti Zoltán: Magyar levente éneke)
Az első világháború elvesztése után hamar nyilvánvalóvá vált, hogy az országban csak kis létszámú hadsereg maradhat. Az országon belül ugyanakkor nem volt válasz arra a kérdésre, hogy mi legyen a feleslegessé vált tiszti és altiszti karral, s vajon hogyan lehetne megteremteni a későbbi hadsereg utánpótlásának lehetőségét? Egyetlen megoldásként az mutatkozott, hogy a katonai előképzést is biztosító testnevelésre kötelezik az ország teljes ifjúságát. Így létrejött egy új intézmény, melynek tagjai, a 12-21 éves fiúk sportoltak, erősödtek, miközben oktatóik a hagyományos erkölcsi értékrendet, az erő, az egészség, a vitézség kultuszát növesztették bennük. Megszületett a leventemozgalom. Ekkor még senki sem készült egy második világháborúra.
Berentés Tamás: Édesapám egy kis faluban volt körorvos, és ott, abban a faluban találkoztam először leventékkel, igazi leventékkel. Mezítlábasok voltak, a vállukon fapuska volt. És lelkesen énekelték: "Csínom Palkó, csínom Jankó..." Megdobbant a kis gyermekszívem, hogy bárcsak én is köztük lehetnék! Pedig az én lábamon cipő volt, meg harisnya is volt, és hát jóllakott voltam, azok közül meg bizony nem mindegyik volt az. De kipirult kis arcocskájukon láttam, hogy milyen büszkén viselik a fejükön a leventesapkát. Mert leventesapkája és azon jelvénye mindegyiknek volt. Ha nem volt rá pénze, akkor megkaphatta ingyen.
Rózsás János: Amikor harmadik polgáristák lettünk, tehát elmúltunk 12 évesek, akkor a nagykanizsai polgári iskolában minden kedden csak két órát tanultunk, a másik négy óra leventefoglalkozás volt. Télidőben tantermi foglalkozásra mentünk, akkor térképolvasás, hazafias felolvasások meghallgatása volt a feladat. Nevelő célzatú könyvekből hallgattunk részleteket, lelkesítő dolgokat. Meg aztán a trianoni eseményekről, az elszakított országrészekről tartottak nekünk előadásokat. Hazafiasságra meg emberi tartásra neveltek bennünket.
Hársfalvi Ferenc: Megmondom őszintén, én nem sokat jártam a leventébe, mert én a levente-zenekarban voltam basszein-kürtös. Nálunk minden vasárnap a leventéknek gyülekező volt, mentünk misére. Leventébe kötelező volt mindenkinek menni, minden héten volt foglalkozás. Aki nem ment el egyszer vagy kétszer, azt berendelték. Nagy következménye persze nem volt, be volt zárva két órára vagy két és fél órára, utána kiengedték.
Nagy István: Falun volt nagy szükség erre az intézményre, hogy ne engedjék elkallódni a fiatalokat. Foglalkoztak velünk abban a hat-hét-nyolc évben, amíg katonakötelesek lettünk. Soha nem felejtem el, volt levente-szertár, ott voltak bokszkesztyűk, kard, sokszor nekiálltunk egymással bokszolni is. Ilyen lehetőség talán sokkal több volt, biztos, hogy több volt, mint most. Fegyelemre oktatták akkor a fiatalokat.
A leventék képzése korosztályonként elkülönült. Az alapfok, 12-16 éves kor
között, a sportot és az erkölcsi nevelést helyezte előtérbe, a vitéz katona
alakját rögzítette a kisdiákokban. 16 éves kortól megkezdődtek a katonai képzések,
elsősorban az alaki és az alapfokú harci képzés. 19 éves korukban a leventék
már harcászati gyakorlatokban is részt vettek, tanultak a mentésről, a tűzoltásról,
a tűzből mentésről, diverzánsok elfogásáról, őrséget adtak és menetgyakorlatokat
végeztek. A 21 éves fiatal pedig már hadköteles volt.
Az 1920-as évek végére a leventeképzés célja megváltozott, lassan, szinte észrevétlenül.
A katonaság fizikai és szellemi terhelését, a fiatalok felnőtté válását segítő
testi-erkölcsi felkészítés helyett egyre nyíltabban vállalt cél lett a tényleges
katonai szolgálatot előkészítő koncepció. Az egységes és tömeges katonai előképzésre
az áttérés 1927-ben történt. Az új alapelv az lett, hogy a nehézkes, földműves
népet, a leendő katonát, önálló, fürge, rugalmas, küzdőképes egyénné fejlesszék.
Berentés Tamás: Aki nem vált be katonának, az úgy szégyellte magát, hogy elbujdosott a faluból. A katonaság nemcsak arra volt jó, hogy legyen hadra kész férfi, hanem arra is, hogy a fiatalemberből férfit neveljen. A három év alatt a falusi legény, aki leszerelt, már megházasodhatott, mert férfi lett belőle. Csak néztek rá a lányok, de a többi férfiak is! Aki nem volt katonaviselt, azt lenézték.
Szabó Zsigmond: Nagyon sok menetgyakorlat volt, nagyon sokat kellett futni. A gyalogos katonánál elvárás volt, hogy napi harminc kilométert meg tudjon tenni. Ehhez aztán rengeteget sétáltattak, meneteltettek bennünket. A tanárok általában mind tartalékos tisztek voltak, akiknek nagy része megjárta az első világháborút. Meg hát közben voltak bent fegyvergyakorlaton, hiszen a tartalékosokat mindig be-beszipkázták. Úgyhogy azt hiszem, az a 14-15 éves ifjú, aki volt levente, elsajátította azokat a dolgokat, amit egy katonának, egy újoncnak tudnia kellett.
Fenyvesi József: Nemes dolognak tartottuk azt, hogy vasárnap elmentünk kiképzésekre. Az nem egy léha foglalkozás volt, összetartott bennünket. Olyan volt, mint egy osztály, ahogy az az iskolában is szokásban volt. Kialakult a testvériség, kialakult az, hogy a leventében egymást megbecsültük.
Horthy Miklós katonája vagyok,
Legszebb katonája.
Vígan élem katonaéletem,
Nincsen gondom másra.
Masírozok káplár úr szavára,
Úgy gondolok az én violámra,
Horthy Miklós katonája vagyok,
Legszebb katonája.(Kalmár Pál: Horthy Miklós katonája vagyok)
A mozgalom katonai irányítása a 30-as években folyamatosan erősödött. Végül
1938 márciusában Magyarország elnyerte a fegyverkezési egyenjogúságot, innentől
kezdve a leventeképzés is tisztán katonai jellegű lett. Vállalt célja, hogy
a bevonulás után már ne kelljen az időt egy másodrendű feladatra - az alapkiképzésre
- fordítani. Így a menetgyakorlatok, a jelentés, tisztelgés, katonai rendfokozatok
ismerete és egyéb, alapvető fegyelmezési szabályok már a leventékre is kiterjedtek.
A foglalkozásokról való távolmaradást szigorúan büntették. 1940 márciusában
országos lapjuk, a Szebb jövőt! is hírül adta egy nagykanizsai fiú egyhónapos
börtönbüntetését, melyet rendszeres mulasztásai miatt szabtak ki rá. Bevezették
a leventepróbát, ahol az általános magatartást is értékelték, s számot kellett
adni a katonai ismeretek elsajátításából. A felső irányítást fokozatosan
a hadügy vette át.
A honvédség közvetlen tartalékaként a leventéből évente körülbelül 100 ezer fiatal került ki. Ám vették-e ténylegesen hasznukat? 1942-ig ugyanis a magyar csapatok nem vettek részt nagyobb hadműveletekben, így hiányosság az utánpótlásban sem mutatkozott. A leventék mozgósítására tervek azonban már az 1940-es évek elejétől születtek, bár az eredeti elképzelések szerint csupán a haditermelésbe vonták volna be őket. A tervek szerint 1944-re már valamennyi, legalább 18 éves leventének meghatározott ideig dolgoznia kellett volna a hadiipar valamely szektorában. Totális mozgósításukra azonban csak a nyilas hatalomátvétel után került sor.
Egyéb katonai intézkedései mellett Szálasi 1944 októberétől - leszállítva a hadkötelezettség alsó korhatárát - a 14 és 20 év közötti leventéket is bevonultatta katonai, sőt, frontszolgálatra. Egy részüket Németországba szállították, speciális kiképzésre. Céljuk szerint ottani utóvédharcokban, repülőterek, rejtett objektumok védelmében akarták bevetni az alig képzett, civil ruhás fiatalokat.
Az első önkéntes magyar SS-alakulat a Hunyadi páncélgránátos hadosztály volt. Ide már a 17-20 éves fiatalokat toborozták, de szülői engedéllyel - melytől sok esetben eltekintettek - a 17 év alatti gyerekeket is fogadták.
Rózsás János: Amikor 1944 októberében Szálasi átvette a hatalmat a már megszállt Magyarországon, mint volt vezérkari tiszt nagyon jól tudta, hogy a magyar ifjúság értékes katonai előképzésben részesült. Az utolsó erő megfeszítésével mozgósította is a még meg nem szállt magyar területeken a leventéket. Voltak, akiket Németországba szállítottak, további kiképzésre, másokat pedig, főleg az idősebb korosztályt, a frontra dobták. Nahát, ez egy kalandor vállalkozás volt. Mert akkor, a háború vége felé a rend már mindenütt oszlóban volt, sem a harckészültség, sem a felfegyverzettség, egyáltalán semmi feltétel nem volt meg ahhoz, hogy ténylegesen, hatékonyan az ifjúságot a harcokban be lehessen vetni. Ezt az ifjúságot egyszerűen feláldozták a háború oltárán.
Nagy István: Sose felejtem el, mielőtt elmentünk Tapolcára, munkatáborba, orvosi vizsgán estünk keresztül. Beváltam katonának. Nem számított akkor már a kor, hiszen voltak 17-18 éves leventék is, akiket a frontra kidobtak. Jött a hír, hogy kivisznek mindenkit Németországba, vagy pedig belépnek valamilyen akkor létrejött alakulatba, mint a Szent László Hadosztály, vagy a Hunyadi Páncélosok. Valahova mindenkinek tartoznia kellett.
Szertics László: A biciklimre ültem, jöttem Kanizsára. Útközben elkerült egy másik biciklista. Visszanézett, leugrott a bicikliről: - Szepi, talán csak nem a sorozásra jöttél? - Miféle sorozás? Én nem tudtam róla a világon semmit sem. Mondta, hogy most a Hunyadiba soroznak. - Azért ugye, csak nem fogsz kiszakadni az izéből, az osztályközösségből? - Hát, nagyon jó viszonyban voltunk mi egymással. Osztálytársam volt, nem tudtam, mit csináljak. Higgye el, tudtam, hogy rosszat teszek, Isten bizony tudtam. - Mégis - azt mondta -, csak nem fogsz kilógni a sorból? - Elmentem vele a gimnáziumba, ott volt a sorozóbizottság. Fél óra alatt hunyadista lettem. Otthon alig mertem megmondani, de muszáj volt, mert meglátták a pofámon, hogy milyen hülyeséget csináltam. Azt mondta az apám: rá se ránts! Addigra, mire ti bevonultok, itt már nem lesz Magyarország! November 12-én aztán mégis be kellett vonulni. Ez volt a levente vége...
Most, aki férfi, mind a gátra!
Most a világ majd újból látja,
Nincs magyarok közt egy se gyáva,
Himpellér...
Messze van Keleten a csatatér,
Mind a magyar, amikor majd hazatér.
Homlokán ott van a hervadhatatlan
Babér.
Győzni, győzni, győzni kell nekünk,
Egy hazánk van, egy az Istenünk.
Szép magyar föld téged véd karunk,
Érted élünk, érted meghalunk....(Mindszenthy István: Győzni, győzni, győzni kell)
Nagy István: ... Hát aztán így lettünk mi ilyen 17-18-19 éves fejjel önként bevonulók... Volt egy katonai parancsnokság itt Pacsán, ott dolgozott egy nálam öt-hat évvel idősebb fiú. Akkor már zászlósi rangban volt, azt hiszem Lalinak hívták. Kidobolták, hogy a leventéknek hol kell gyülekezniük háromnapi hideg élelemmel, ruhával. Akkor megkeresett bennünket ez a Lali, és azt mondta, hogy ha nem akarunk kimenni Németországba, akkor ők el tudják intézni, hogy itthon maradhassunk, csak később majd be kell vonulnunk. Hát egy hónap, vagy négy-öt hét múlva megkaptuk a behívót, és akkor aztán bevonultunk Nagykanizsára.
Rózsás János: Tudtuk azt, hogy közeledik a front Magyarország felé. Tudtuk, hogy már a Kárpátokban vannak. Éreztük, hogy közeledik felénk a szovjet megszállás, amitől, ugye, az 1919-es véres kommün óta rettegett a magyar nép. De az, hogy bevonultatnak bennünket és a frontra dobnak, erről nem is álmodtunk, nem is gondoltuk. Ez egy lázálom volt, amit velünk csináltak. Az engedelmességre lettünk nevelve, ezért nem is lehetett volna ezt így megtagadni, mert abban a pillanatban az ember törvényen kívüli állapotba helyezte volna magát. Másrészt a falragaszok bizony úgy fogalmaztak, hogy „felkoncoltatom, helyben agyonlövöm...” - és leventéket, nem is egyet lőttek agyon szökevényként. Nem volt üres szó a fenyegetés. Tudtuk nagyon jól, hogy az életünkkel játszunk.
Nagy István: Sose felejtem el, kint várakoztunk az úttesten. Kijött egy nyilas karszalagos, mondja ránk mutatva, hogy most mit csináljon itt ezekkel, tegnap ment ki egy szerelvény Németországba... Ezt hallottuk. Végül áttettek a magyar hadsereghez, leadtak bennünket. Ott volt egy hadnagy. Azt mondta: "Fiúk, holnap adok maguknak egy nyíltparancsot, aztán irány a front." Így kerültünk ki Somogyba. Somogyliszó, Bolhás környékére vittek, meg volt merevedve ott az arcvonal. Velünk szemben a bolgárok voltak, innen magyarok, de mind fiatalok.
Nagykanizsán a Gábor Áron laktanya lett a leventék fő gyűjtőhelye. A kiképzőközpontok közül legismertebb talán a Vécsey iskola, az úgynevezett Vécsey-alakulat felkészítő helye. Itt különleges feladatra, azonnali bevetésre, diverzánsfeladatokra két csoportot próbáltak kiállítani. Megismertették őket a fegyverekkel, bemutatták a robbanószerek használatát, működését - de csak szóban, éles lőszer és tényleges gyakorlat nélkül. Az így kiképzett leventék egy csoportját 1944 december végén a somogyi frontra vezényelték, ahol 1945 első napjaiban szovjet fogságba estek. A szovjet haditörvényszék a szakaszparancsnokokat halálra, a leventéket kényszermunkára ítélte Pécsett, 1945. január végén. A kanizsai laktanyában maradt leventéket 1945 március elején, a szovjet front közeledtével szélnek eresztették. Sorsuk mégis ugyanaz lett, mint fogságba esett társaiké: letartóztatták, otthonukból hurcolták el őket. A megszálló Vörös Hadsereg katonái minden esetben hozzájutottak a különböző, leventékből verbuválódott magyar csapatok névsorához, és a szovjet hadbíróság front mögött működő szervei futószalagon ítélték el őket 10-25 év kényszermunkára, mint terrorista, diverzáns háborús bűnösöket.
Rózsás János: Engem SAS-behívóval hívtak be. Páncélököl-kiképzést kaptunk, de már csak szóban. Olyan fegyverhiány volt, hogy azt nem engedhették meg maguknak, hogy akár a szemünk láttára is elsüssenek egy Panzerfaust-ot, egy páncélöklöt, hanem táblán lerajzolták, hogy hogyan néz ki, hogyan kell a gyutacsot beletenni, hogyan kell vállra tenni, és hogyan kell úgy kilőni, hogy a sugár le ne perzseljen bennünket... Ilyen szóbeli kiképzést kaptunk, és azzal az egyetlen páncél-ököllel, mellyel felszereltek bennünket, azzal kellett volna a Mecsekben egy tankot kilőnünk.
Nagy István: A Vécsey utcában volt egy iskola, oda vonultunk be. Lehettünk 180-200-an. Aztán mentünk ki menetgyakorlatra. Megmutatták, hogy a gyújtózsinórral hogyan kell robbantani. Letették elénk a tányéraknát, le kellett feküdnünk a földre, aztán felrobbantották. Így szoktatták az embert az ilyen furcsa dolgokhoz. Talán három hetet lehettem ott, egyszer aztán elvittek bennünket Bocskába. Ott már német katonák is voltak, egyenruhás SS-esek. Jött a hír, hogy hamarosan beöltöztetnek minket német egyenruhába. Akkor tizenegyen összebeszéltünk és jelentkeztünk kihallgatásra. Kértük, hogy engedjenek át bennünket a magyar hadseregbe, mert ki akarunk menni a frontra. Ott, Bocskában találkoztam fiatal gyerekekkel, akik már vonatokról szökdöstek vissza, amikor szállították ki a nyilasok őket Németországba. Tudta ott már mindenki, hogy ezt a háborút a németek elvesztették.
Hársfalvi Ferenc: A tizenhetedik évemben voltam akkor. Huszonnyolc januárjában születtem, és ez volt 1944. december 25-én. Fiatal büszke srácok voltunk, volt bennünk élet. Amikor vége volt a kiképzésnek, a front már itt állt Marcalinál, ott tettek át bennünket. Ez már kapkodás volt a németek részéről is: szervezték a front megállítását, mi meg, fiatal fejjel, nem tudtuk felfogni, hogy mekkora erő áll velünk szemben.
Rózsás János: Megmutatták a német állásokat: ha visszafordulunk, ha nem kelünk át a fronton, akkor azok a géppuskák fognak bennünket lekaszálni. A németek ilyen szeretettel és barátságosan eresztettek minket útnak. És az a tragédia, hogy sikerült is az éjszakai átkelés a fronton, de a csömendi erdőben, Marcalin túl, kettészakadt a csapat. A parancsnokaink, a németek, a rádiósok valamerre elmentek, mi pedig leszakadtunk tőlük, és az erdőben bolyongva, megvirradtunk. Akkor láttuk, amikor kivilágosodott, hogy magunkban vagyunk. (Hogy ötvennyolcan voltunk, azt már később az oroszok számolták meg.) Magunkban vagyunk, egy csapat fiú, sehol egy parancsnok, senki. Erre mi - nagyon fáradtak voltunk, mert már napok óta hajszoltak bennünket -, lefeküdtünk. Azt mondtuk, alszunk egyet, ha felébredünk, akkor majd megbeszéljük, hogy mit csináljunk. Oroszok jártak az erdőben, elindultak nyulászni, közben ránk bukkantak... Igen, hát ezt a kedélyes találkozást bizony kemény fogadtatás követte, mert a tisztek, az elhárítás, a GPU már nagyon komolyan vette a dolgot. Ők már háborús bűnösként, fasisztaként, partizánként fogadtak bennünket. Arról volt szó, hogy azonnal ki is végeznek.
Hársfalvi Ferenc: Vittek, hajtottak bennünket. Útközben láttuk, hogy valami árkot, talán lövészárkot ásnak az út mentén. Na, elbúcsúztunk egymástól, itt lesz a bukfenc! Na gyerekek, van még öt perc, négy perc, három perc... Aztán hajtottak tovább bennünket. Akkor úgy éreztük, hogy ma végünk. Könnyek nélkül. És mentünk tovább, vittek tovább bennünket. Tizenhat évesen.
Ágyú dörög most széles e világon,
Talpra magyar, hív újra a haza.
Győzni fogunk, bár százezer veszéllyel
Száll szembe most a magyar katona.
Fényes Tejútról hadak Ura nézi,
Nem hagyja veszni magyarok honát.
Esdeklő népünk forró ajka zengi,
Áldd meg Istenünk a hős katonát!Ha egyszer majd a harcból visszatérnek,
Hős véreink, a magyar katonák,
Nékik virul majd Nagymagyarországon
Mindenfelé a sok tarka virág.
Szép magyar lányok bokrétával várják,
Hangzik nevüktől Tisza-, Duna-part.
Vérükkel írták fel a magyar égre
Égő betűkkel: ne bántsd a magyart!(Nagykovácsi Ilona: Ne bántsd a magyart!)
Hársfalvi Ferenc: Fogságba esés után megvoltak a nagy vallatások, adatgyűjtések. Sorolták, hogy mit követtünk el, milyen diverziót, meg egyéb ilyesmit. Pedig nem csináltunk az égvilágon semmit sem. Az orosz nyelvet egyáltalán nem is értettük. Tolmácsok ugyan voltak, olyan ruszinszerű emberek lehettek, akiket magukkal hoztak. Alig értettük meg, hogy mit is akarnak mondani, mert egy se tudott rendesen magyarul.
Rózsás János: Jogi védelem vagy ilyesmi, semmi nem volt. Nem is értettük, hogy miről van szó. Én 16 oldalas jegyzőkönyvet írtam alá, s a mai napig sincs fogalmam, hogy abban a 16 oldalban mit írtak össze a háromszori kihallgatás során. Én mondtam egy mondatot, a lengyel tolmácsolta a másikat, s közben a tiszt, a szovjet őrnagy írt egy fél oldalt. Az aztán az ő fantáziájára volt bízva, hogy mivel terhel meg engem abban a jegyzőkönyvben. Fogalmunk sem volt, hogy miről van szó. A mai napig sem tudom, hogy voltaképpen mi volt az a vétség, amivel én kiérdemeltem ezt a tíz esztendőt. Kilencet halálra ítéltek közülünk, négyet 15 évre, a többi pedig tíz évet kapott. Tizenöt és húsz év közöttiek voltunk...
Hársfalvi Ferenc: Pécsett volt egy iskola, ott volt az ítélethirdetés. Kinevettük a bírót, amikor felolvasták, hogy ki mennyit kapott. Mi nem tudtuk, hogy az a paragrafus mit jelent, pedig a legszigorúbbakat hozták ki nekünk. Hazaárulással vádoltak minket. De hát milyen hazaárulást követhettünk el mi, amikor nem voltunk orosz állampolgárok? Egy idegen állampolgárra hogyan lehet olyan paragrafusokat kihozni, hogy hazaárulás? Az 58-as paragrafusban minden benne van. Én tizenöt évet kaptam.
Berentés Tamás: Kiadták az NKVD szerveinek, hogy hány személyt kell összeszedniük. Tudták ők jól, hogy Magyarországon kötelező volt a leventemozgalomban részt venni. Kimondták, hogy az, aki levente volt, az a Szovjetunió ellen tört, méghozzá a legaljasabb módszerrel. Azok csak arra vártak, hogy valahol hátulról, sötétben ledöfjék a felszabadító hadsereg tagjait, tekintet nélkül arra, hogy a háború már esetleg be is fejeződött. A leventék egy titkos mozgalom tagjai. Aki felesküdött mint levente, annak kötelessége is úgy viselkedni, mint a valamikori szovjet partizánoknak, meg az Ifjú Gárdának. Aki levente, az a Szovjetunió ellensége, más nem is lehetett. Elég volt ez ahhoz, hogy elítéljenek 8-10 évre.
Nagy István: Azt mondták, hogy ők nagyon jól tudják, hogy mi nem csináltunk semmit, de feltételezik azt, hogy ha lett volna időnk, akkor ártottunk volna a szovjet hadseregnek. És akkor kihirdették az ítéletet. Felsorolták a tiszteket, még az őrmestereket is - ezeket mind halálra ítélték. Mi voltunk tizenegyen, akik önként kimentünk a frontra, akik otthagytuk ezt az alakulatot, mi 8 évet kaptunk. Voltak páran, akik 15 évet kaptak, akiknek a nevét pedig addig nem olvasták, azok mind 10 évet kaptak.
Rózsás János: 1945. február 6-án elítéltek bennünket. Amikor egy szerelvényre való ember összejött, február 10-én bevagoníroztak minket. Kivittek Odesszába. Az odesszai börtönben hat hétig voltam, egészségügyi zárlatban. Ez az idő elég volt ahhoz, hogy az oda bezsúfolt rabok közül különböző rabszállítmányokat állítsanak össze. Én egy olyan szállítmányba kerültem, amelyiket Nyikolajev városába vittek, 120 kilométernyire Odesszától. Első munkánk, amit még 1945 áprilisában meg is kezdtünk, romeltakarítás volt. Egy hatalmas, a németek által lebombázott hajógyár romjait kellett eltakarítani. Így kezdődött az én lágeri életem, így kezdtem törleszteni a tíz esztendőt, amiből kereken kilencet le is töltöttem, 1953 decemberéig.
Csak egy nap a világ,
Csak egyetlenegy csók az életünk.
Ki tudja, mi vár ránk,
Ki tudja, holnap mire ébredünk?
Ma nevet rám az ég,
Ma csókra hív a szád, a két karod,
Ma szívem a tiéd,
Mit bánom én a fájó holnapot!(Várady György: Csak egy nap a világ)
Az ország területén még folytak a harcok, amikor megjelent az 529-es számú miniszterelnöki rendelet a fasiszta katonai és politikai szervezetek feloszlatásáról. Ennek értelmében szűnt meg a levente egyesület is. A leventékkel szembeni megtorlás gyors és látványos volt. Az első per Debrecenben zajlott, ahol a bírák egy 18 éves volt levente tetteit mérlegelték. Ugyan-itt, Debrecenben raboskodott ekkor már Béldy-Bruckner Alajos vezérezredes, országos levente-főparancsnok is, akit július közepén halálra ítéltek, majd az ítéletet életfogytiglan kényszermunkára változtatták. Néhány hét múlva a Népszava már minden testnevelő tanár és levente-oktató szigorú felelősségre vonását követelte. Azzal a javaslattal álltak elő, hogy a testnevelő tanárt a jövőben inkább sportoktatónak nevezzék, mert annak nincs olyan merev, fegyelmező, rosszemlékű színezete. A levente egyesületek vagyonát a pártok osztották fel. A vezetőket kényszer-munkatáborba, börtönbe vagy akasztófára küldték. Arról, hogy a határokon túl legalább százezer magyar, köztük ártatlan, frontra hajszolt leventék raboskodnak, már senki sem beszélt.
Nagy István: 13-án vittek el hazulról, de az ítélethirdetéstől, 1945. április 20-ától kezdődött az én büntetésem. 1953. április 20-áig bent voltam lágerben. 21-én reggel már kiengedtek, de akkor megmondták, hogy engem haza nem eresztenek. Egyetlen, 58-as paragrafussal elítélt személyt sem engedtek haza, még az oroszokat sem. Mehettünk ki Szibériába, örökös száműzetésre. Mondtam nekik, hogy én magyar állampolgár vagyok, nyolc évre ítéltek el engem 1945-ben, lám, lejárt a nyolc évem, kitöltöttem - most miért nem engednek haza? Hát, azt mondja - nem lehet. Ez Moszkvának a parancsa. Sztálin halála után aztán a lágerekből a magyarokat hazahozták. De mi már kint voltunk a száműzetésben, ott meg kellett a munkaerő! Három évet húztam még rá. Pontosan két hónap híján tizenegy évet töltöttem kint.
Rózsás János: Az embernek a háta borsózik, ha arra gondol, hogy micsoda sorsnak tettek ki bennünket, és micsoda szerencse, hogy a véletlen mindenütt nekünk kedvezett! Mert nem került sor igazán a bevetésre, a fogságba eséskor nem lőttek agyon bennünket az oroszok, hanem csak elítéltek tíz évre, és némelyikünk - nem mindenki - túlélte a tízből a kilencet.
Nagy István: 1951-ben Karagandában dolgoztam. Két évet húztam ott le a szénbányában. Voltunk ott valami hatan-heten vagy talán nyolcan is magyarok. Minden negyedévben bejöttek a foglyokhoz ezek a piros nadrágos vezérkari tisztek. Odamentünk hozzá, magyarok, hogy: "Kérem, grazsdanyin nacsalnyik, mondja azt meg nekünk, hogy minket - miután már a hadifoglyokat hazaengedték, mert már azt megtudtuk, mert a ruszkik olvasták az újságban -, hát minket miért nem engednek haza?" Azt mondta az a tiszt, hogy mi már magukat is hazaengedtük volna, de a maguk prezidentje azt mondta, hogy magukra otthon nincsen szükség. Szó szerint ezt mondta, oroszul. Hát most képzelje el, már hatodik éve vagyunk kint, dolgozunk, 48-50 kilós emberek dolgoznak a szénbányában, rézbányában, és amikor hazahoztak volna bennünket, a Rákosi azt mondta, hogy miránk itthon nincs szükség!
Berentés Tamás: Nyolc év után tértem haza. Itthon aztán, eléggé finoman mondva, másodrendű állampolgárként éltem. De aztán rehabilitáltak, és magyar hazámtól is megkaptam az elismerést. Nem panaszkodhatom. A honvédelmi miniszter úr soron kívül előléptetett őrnaggyá, az államelnök úr kitüntetett.... Nem panaszkodhatom.
Üzenet jött messze-messze földről,
Halványzöld-szín tábori levél.
Aki írta a szívével írta,
Minden sora őszintén beszél:
Sokkal jobban szeretlek, mint máskor,
Minden percben rád gondolok százszor,
Valahol Oroszországban,
Valahol Oroszországban.
S arra gondolok, mikor a csillag rám ragyog,
Azt a csillagot, te otthon éppúgy láthatod.
Mindig a te leveledet várom,
Csak terólad álmodom az álmom,
Valahol Oroszországban,
Valahol Oroszországban!Muszkaföldre lassan jár a posta,
Alig várják már a válaszom.
Megkérem a rádiótól szépen,
Közvetítse kívánság-dalom:
Sokkal jobban szeretlek, mint máskor,
Minden percben rád gondolok százszor,
Valahol Magyarországon,
Valahol Magyarországon.
S arra gondolok, mikor a csillag rám ragyog,
Azt a csillagot, te ott kint éppúgy láthatod.(Karády Katalin: Valahol Oroszországban)
(a kiskanizsai leventékről készült fénykép Temesvári Andor tulajdona)