– Miért pont Kendlimajor?

– Talán sokan azt hiszik, itt születtem, de ez nem igaz. Újudvar mellett nőttem fel. 1956-ban 19 éves voltam, amikor a forradalmi események miatt egy volt osztálytársam a távozás mellett döntött és utitársat keresett. Társultam hozzá és így együtt jutottunk el Németországba. Negyven év után 1996-ban költöztem haza.  Az egykori otthon tönkrement, a birtok már nem a családunk kezében volt. Egy unokatestvérem ajánlotta Kendlimajort, ahol voltak eladó telkek is. Újra beleszerettem ebbe a vidékbe. Valahogy így kezdődött.

– Milyen volt az a negyven év?

– Már a kiutazáskor is abban reménykedtünk, hogy haza tudunk jönni, így is terveztük, de nem így lett. Elkezdtem az egyetemet, ahol kertépítő és tájtervező mérnökként diplomáztam. A családalapítás és a szakmai kapcsolatok után már egyértelmű volt, hogy maradok. Az utolsó húsz évben volt egy saját tervezőirodám Essenben., közben három gyermekem született: ketten Németországban élnek. Egyikük orvos, a másik főiskolai tanár, a kisebbik lányom pedig Angliában egyetemi tanár. Nekem mindig is az volt a tervem, hogy nyugdíjas koromat itthon, Magyarországon töltöm, ezt a vágyamat sikerült elérni, igaz a második feleségemmel. Őt nem volt nehéz meggyőzni, mert amikor már lehetett, gyakran jöttünk haza és ő így megismerte, megszerette ezt a vidéket.

– A falusi turizmus és az ebből adódó lehetőségek szintén régi tervek voltak?

– Nem, ez közben adódott. Azt tudtuk, hogy falun szeretnénk élni, ahol állatokkal vehetjük körbe magunkat, elsősorban lovakkal szerettünk volna foglalkozni, mivel mindketten rendszeresen lovagoltunk. Aztán amikor a terveket tett követte, folyamatosan alakultak át a tervek. Úgy döntöttünk, nemcsak a magunk örömére szeretnénk egy emberi környezetet felépíteni, így épült az első vendégház, kibővültek a szolgáltatások. A mai Nosztalgia parasztudvar pedig egy kuriózum városi embereknek, elsősorban gyerekeknek.

– Tavaly komoly elismerésben részesült az Attila Óvoda alapítványával közösen végzett természetvédelmi munkáért. Ez hogyan kezdődött?

– Igen, az európai CSR-díjat érdemeltük ki a kis és középvállalkozások kategóriájában. A kezdet egy véletlennek köszönhető. Több mint tíz éve egy problémával keresett meg az óvoda vezetője, miszerint van az óvoda udvarán egy körtefa, ami gondot okozott nekik. Kérte szakértői segítségemet. Elmentem, körülnéztem, majd amikor leültünk a nevelő testülettel, elmondtam a benyomásaimat és azt, hogy szerintem nem a fával van a gond, hanem az ő hozzáállásukkal. Nem gondoltam, hogy ezek után szóba állnak velem, de miután azt is elmondtam, én mit tennék, elfogadtak, így elindulhatott a közös munka, ami az évek alatt már nem a kertről szólt, hanem a tudatos környezeti nevelésről. Ami számomra csoda, hogy minden említésre méltó állami vagy önkormányzati segítség nélkül, idegen területen, és egy olyan kötött szellemiségben, amit a kommunizmus hátrahagyott meglehetett ezt valósítani.

– Akkor Ön egy elégedett ember.

– Persze, elégedett vagyok, de mindez nem volt olyan könnyű, mint ahogy elsőre hangzik. Az mindig jó érzés, amikor elismerik az ember munkáját, ezt már Németországban is megtapasztalhattam, ott a szakmám kapcsán kaptam díjakat. A falusi turizmus területén végzett munkánkat is elismerték már itt, Zala megyében, de ez a díj valóban különleges. Ez nemcsak rólam szól, és igazán előremutató.

– További tervek?

– Jelenleg is folynak építkezések, egy új közösségi épületrészt építünk Kendlimajorban, bővülünk, szerencsére az igények is egyre nőnek. Az a tapasztalat, hogy a virtuális, felgyorsult világban azért az ember egyre többször keres és talál nyugalmat a természetben. Éppen ezért tisztelnünk és óvnunk kellene a körülöttünk lévő környezeti értékeket. Talán a felnövekvő generációnak ez már magától értetődő lesz.   

The post Vissza a természetbe…Czinki Lászlóval appeared first on 8800.hu.

The post Legyek csak egyszerűen Bali Miki – a zene örömöt ad appeared first on 8800.hu.

– Bizonyára sokszor tették fel már neked a kérdést: Hogyan kezdődött és miért?

– Jó pár évvel ezelőtt karácsony előtt néhány nappal sétáltam a városban, amikor láttam néhány hajléktalant, akik egyedül ültek az utcán. Látva az elhagyatottságukat, eszembe jutott, hogy a közeledő ünnep előtt nekik is kellene adni valamit. Nekiálltam szervezkedni, szponzorokat kerestem, és három nap múlva már szaloncukrot osztottunk, de nem csak nekik, hanem elmentünk a gyermekotthonba, az idősek otthonába, sőt az utcán a gyerekeknek is adtunk.

– Nehéz volt akkor meggyőzni a tervedről másokat?

– Nem a meggyőzés volt nehéz, hanem az, hogy nem tudtam kihez is forduljak és mindössze három napom volt az egészre. Nem nagyon kellett győzködni senkit, elég volt annyit mondanom, hogy mindenkinek szüksége van karácsonyra. Sokan nem egyedül jöttek, hanem hoztak magukkal valakit, aki szintén segíteni akart. Először 12-en voltunk, aztán évről-évre nőtt a segítők száma. Az elmúlt 5-6 év alatt elértük, hogy, ha valamilyen segítő akció szerveződik, egyértelmű, hogy minket is hívnak.

– Visszautasítással, meglepődéssel nem is találkoztál? A fiatalok körében nem jellemző ez az önzetlen hozzáállás.

– Meglepettséggel igen, de aki ismer, az nem lepődött meg. Mindenki bízott a sikerben és így is lett. A legfontosabb célunk az volt, hogy a gyerekek is megismerjék, milyen a másik világ, megtudják, hogy vannak szegény, elesett emberek, akiken segíteni kell. Volt olyan diák, aki az akció után odajött és megköszönte nekem, hogy részt vehetett ebben az egészben, vagyis eljöhetett a hajléktalanszállóra, a kórházba. Ezek után döntöttem úgy, hogy legyen folytatás és megcsináltuk a „Mit tehetnék érted?” elnevezésű karitatv közösség, megbeszéltük a feladatokat. Így például felléptünk az idősek otthonába, jótékonysági estet szerveztünk egy nehéz helyzetbe került fiúnak, fellépéseket vállaltunk a Vöröskeresztnél, ételosztást a hajléktalanoknak, vagy például nyelvórákat tartottunk a hajléktalanszállón.

– Ez az ötlet honnan jött?

– Csináltunk egy három hónapos kísérletet, aminek az volt a lényege, hogy elmegyünk a szállóra és beszélgetünk néhány emberrel, rendszeresen tartjuk velük a kapcsolatot. Az egyikük említette, hogy szeretne külföldön dolgozni, de nem tud se angolul, se németül. Csatlakozott hozzánk egy-egy diák, akik jól beszéltek angolul illetve németül, a többi már ment magától.

Hogyan fogadnak benneteket a hajléktalanok? Köztudott, hogy ezeknek az embereknek a nagy része elég zárkózott.

 – Az én tapasztalatom nagyon jó. Nem számítottam rá, hogy igazi tanulóként valamelyikük megtanulja a leckét, megcsinálja a házi feladatot, kikérdezzük, tudja a szavakat, stb. Látszik a szemükön, hogy végre van egy céljuk, amit szeretnének elérni.

– Megkérdezték tőletek, hogy miért a hajléktalanoknak segítetek? Sok szegény ember van még, akiknek ugyanúgy szüksége van a segítségre.

– Igen, sokszor felteszik ezt a kérdést. Csak egy példa: az egyik iskola megkeresett bennünket, hogy gyűjtsünk nekik, mert nincs pénzük számítógépekre. Ilyenkor azt szoktam mondani: panaszkodtam, hogy nincsen cipőm, amíg nem találkoztam olyannal, akinek nincsen lába. Természetesen, akinek fontos, annak segítünk. Több családnak is próbáltunk javítani a helyzetén, például az egyiknek költöznie kellett, a másiknak adósságrendezéssel kapcsolatban voltak problémái. Mára megtanultuk mérlegelni a segítségre szorulókat, és mindig azoknak próbálunk segíteni, akik a leginkább igényelnék. Ezeket az embereket vagy intézményeket a csapat együtt választja ki. Szerintünk az embereknek kellene összefogni és segíteni ahol kell, válogatás nélkül. Amíg csak pár ember választódik ki és áll oda segíteni, addig mindig fájó szívvel, de dönteni kell. Idén egyébként az idősek otthona kap kiemelt szerepet karácsony előtt. Műsorral készülünk, beszélgetünk az ott lakókkal. Ezt tesszük most, az ünnepek előtt is. Emellett csatlakoztunk szervezőként a Református Egyház által indított Nyilas Misi adománygyűjtó akcióhoz is. 

– Találkoztok előítéletekkel? Főleg olyanokra gondolok, akik bár nem vesznek részt a munkátokban, de látják, hogy mit csináltok.

– Kapunk visszajelzéseket. Ami engem szíven ütött, az az a jelenet volt, amikor egyszer az utcán egy barátommal egy hajléktalannak adtunk egy almát. Nem fordultunk el, hanem segítettünk. Jött mögöttünk valaki, aki rákérdezett, hogy miért adjuk oda az almát, amikor az az ember szerinte nem érdemli meg. Én azt gondolom, hogy minden ember megérdemli, hogy szeressék és törődjenek vele. Azt látom, hogy azok a fiatalok, akik szegény sorban nőnek fel jobban átérzik ezt, mint a jó módúak. Szerencsére nálunk vannak olyanok is, akik most, a programok résztvevőiként látták meg ezt a számukra, eddig idegen világot, és ennek hatására változtak meg pozitív irányba.

– Mit tapasztalsz, az érettségihez kötődő kötelező önkéntes munka az oka, hogy egyre több fiatal van a tagjaitok között?

– Nem feltétlenül, de biztosan befolyásoló. Mi akkor kezdtül el ezt az egészet, amikor még szó sem volt ilyen kötelező jellegről. Többször látom, hogy valaki valóban azért jön, mert a segélyéhez, vagy más miatt kötelezően teljesítenie kell önkémntes munkát. Ám azt hiszem az magáért beszél, hogy a kötelező idő lejárta után marad és tovább segít.

– Nem véletlen, hogy éppen szociális területen tanultál tovább, most is tanulsz Sopronban. Mi lesz, ha elkerülsz Nagykanizsáról? Lesz folytatás?

– Ez már része az életemnek. Nekem Kanizsa akárhová megyek, mindig a szívem csücske marad. Szeretnék visszajárni, hiszen táncolok és tagja vagyok egy színjátszó csoportnak is, a „Mit tehetnék érted” is fontos. Megoldom valahogy. Ha van cél, ami fontos, akkor tudok erőt gyűjteni hozzá.

The post Mit tehetnék érted? – Segítség önkéntes alapon appeared first on 8800.hu.

– A kanizsaiak elsősorban a vállalkozásáról ismerhetik, hiszen régóta fagylaltgépeket gyárt, forgalmaz. A háromdimenziós fotózásról jó darabig nem sokat tudtak.

– Ez így van. Régóta fotóztam már, ezekből lettek aztán 3D-s diaképek, amiket kiállításokon láthatott a közönség. Tulajdonképpen ezt fejlesztettem tovább: mi lenne, ha az álló képből mozgókép, videó készülne! A vállalkozásomban is jelen van az elektronika, így a 3D-és kivitelezés sem állt távol tőlem. Végül három évvel ezelőtt készült el az első ilyen jellegű filmem, a Csodálatos Univerzum címmel.

– Milyen volt a fogadtatás?

– Ez a film a Planetáriumnak készült, ám amikor egy „mozis” ismerősöm megnézte, felvetette, hogy érdemes lenne máshol is vetíteni. Azóta több mint 30-40 moziban láthatták országszerte. Csak egy példa: a szombathelyi moziból megkaptam a 2011-es vetítési listát. Eszerint abban az évben 197 filmet vetítettek – ebbe minden műfaj, még a művészfilm is beletartozik –ebből első helyezett lettem, tehát nagysikerű amerikai mozifilmeket is sikerült magam mögé utasítani. Nemrég az egyik zalakarosi hotel vezetője keresett meg. Berendeztünk egy mozitermet, ott is vetítik a filmjeimet. Ezek valóban sikerélményt és további motivációt adnak

– Gondolom az külön öröm, hogy most Kínába is meghívást kapott.

– Nagyon örülök, és izgatottan várom. Megkeresett a nemrég nyílt Pekingi Magyar Kulturális Központ vezetője. Hallottak rólam, a filmjeimről, és szeretnék, ha náluk is levetíteném a „Magyar várak és kastélyok” című korábbi, valamint az új filmemet. Örömmel mondtam igent a megkeresésre, nagyon izgalmas lesz.

– Nem drága hobbi ez? Mindent egyedül csinál.

– Nem olyan drága, mint azt a laikus ember gondolná. Ahhoz képest, hogy ez egy film, néhány millió forintról van szó, számítógép, kamera, kell hozzá, de készítettem hozzá egy kameraforgatót, távirányítót. Az tény, hogy a 3D-és projektor, vetítő és egyéb eszközök nem olcsók. Ezeket mind saját költségből fedezem. Ami fárasztó és sokba kerül az az utazás, mert minden helyszínre el kell menni felvételeket készíteni. Teljesen egyedül dolgozom, tehát a hang- és képvágást és az egyéb számítógép előtti munkákat is én csinálom. Próbálok olyan témájú filmeket kitalálni, melyek kicsiknek és nagyoknak egyaránt érdekes lehet, általános témák, amiket három dimenzióba senki nem dolgozott fel eddig.

– Mit lehet tudni az új filmről?

– A végső munkálatokat végzem. Ez Magyarországról szól, „Hazánk 3D-ben” lesz a címe. A tervek szerint februártól lesz megtekinthető. Néhány hete kerestem meg a Hevesi Sándor Művelődési Központ vezetőségét. Kinéztünk egy helyet, ahol 50 embert le lehet ültetni, ugyanis szeretnénk berendezni egy mozi termet, tehát otthagynám a projektorokat, a számítógépet, és ami még kell. Így, ha egy iskola, vagy osztály bejelentkezik, odamennek a gyerekek, és bármikor  megtudják nézni. Mivel lokálpatrióta vagyok, és fontos számomra Nagykanizsa, az új film első vetítése is ott lesz – természetesen ingyen.

– A család hogyan viseli a filmezéssel járó állandó utazást, munkát?

– Megszokták, mivel a vállalkozásom is állandó utazgatással jár immár több mint húsz éve. A sikereimre meg természetesen büszkék és velem együtt örülnek.

Gráner József filmjeit itt is elérhetők:

http://www.youtube.com/watch?v=KyvEQajLAXY

http://www.youtube.com/watch?v=kWuwzQjI3MM

The post Filmes örömök – Gráner József 3D-s filmjeire Kínában is kíváncsiak appeared first on 8800.hu.

A szerzők

– Mindketten az egészségügyben dolgoznak, így gondolom nem véletlen, hogy együtt kezdtek el kutatni.

Gyarmati Olga.: Igen. Én gyermekintenzív szakápolóként a Kanizsai Dorottya Kórház Gyermek osztályán dolgozom, Sándor pedig huszonegy éve mentőápoló Kanizsán. Maga a könyv ötletét az adta, amikor három évvel ezelőtt közösen felköszöntöttük a város legidősebb mentőápolóját, aki ma 93 éves. Sok anekdotát és történetet mesélt az egykori barak kórházról, a régi kanizsai mentőállomásról. Ekkor kezdett körvonalazódni mindkettőnkben, hogy érdemes lenne ezzel komolyabban foglalkozni, pláne azért, mert eddig még senki nem végzett kutatást ezen a területen. Mindketten szeretjük a történelmet, Sanyi megkért, hogy segítsek az írásos anyag digitalizálásában.

– Mennyire volt nehéz a munka?

Klaszán Sándor.: Nem volt könnyű, több szempontból sem. Egyrészt kevés olyan embert találtunk, aki a kezdetekről tudott volna mesélni, másrészt kevés volt a rendelkezésünkre álló forrásmunka is, hiszen a II.világháború utolsó napjaiban leégett a városháza a pótolhatatlan anyakönyvekkel,és alapító okiratokkal. Korabeli újságcikkekből tudjuk, hogy az 1930-as évek végén Nagykanizsán volt a Dunántúl legjobban felszerelt tűzoltólaktanyai mentőállomása, mely intézmény egészen 1951-ig a tűzoltóság fenntartása alatt működött. Aztán lebontották a laktanyát, és mindenki elköltözött a Zerkowitz –udvarba. Egy évvel később az átépítés után a tűzoltók visszaköltöztek a Kossuth térre. A mentők később, 1953. július 21-én költözhettek az államosított méntelepre, ahol a királyi patkolókovács műhelyből és a kocsiszín épületéből alakították ki számukra a garázsokat és a szolgálati helyiségeket.(Akkoriban Semmelweis u.2. volt a cím, ma Bagolai sor 3. ) Sokat köszönhetünk Dr. Tolnai Sándornak is, Nagykanizsa nyugalmazott tűzoltóparancsnokának, aki megjelentett egy kiadványt, amely 1988-ig dolgozta fel a tűzoltók és a mentők közös történetét. Emellett rengeteg irodalmat olvastunk, így például a Zalai Közlöny 1862-től 1945-ig megjelent számait, melyeket a Nagykanizsai Halis István Városi Könyvtár munkatársai feldolgoztak és az interneten is elérhetővé tettek, valamint   Barbarits Lajos 1929-ben kiadott Nagykanizsa Monográfia kötetét.

A könyv címlapja

Több mint 30 nyugdíjas mentőssel, tűzoltóval beszélgettünk, illetve az elhunytak esetében a családtagokat kerestük fel. A beszélgetésekből egyébként egyértelműen kiderült, hogy ezek az emberek igazán szívügyüknek tartották a mentést, a mentőállomás nem a munkahelyük volt, hanem az életük. Nagyon komoly, és néha vicces eseteik példák az összetartásra, a hivatástudatra és a fejlődésre.

– Mit szóltak a kollégák, családtagok, barátok, amikor elkezdtek a könyvön dolgozni? Munka mellett nem lehetett könnyű.

Gyarmati Olga: Egy kicsit csodálkoztak, hiszen ezt a történetet előttünk még senki nem dolgozta fel, senki nem foglalkozott vele részletesebben. Aztán, amikor látták, hogy   komolyan gondoljuk, örömmel üdvözölték és segítették kutató munkánkat. Azt azért ki kell emelni, hogy a könyv nemcsak két ember papírra vetett irománya, hanem hiteles korrajz, ami átfogó képet ad a mentők és tűzoltók történetéről, elhelyezve azt a város történelmében.

A könyv bemutatóját pénteken délután 2 órakor tartják a Halis István Városi Könyvtárban.

The post Kanizsai mentőtörténelem appeared first on 8800.hu.

– Gyerekkora óta táncol, mikor és miért kezdte el?

– Nyolc éves voltam, amikor édesanyám kitalálta, hogy táncoljak, mert bár nagyon mozgékony gyerek voltam, mégis nagyon vékony, sokat voltam beteg. Azt remélte, hogy megerősödök kicsit. Ebből lett aztán a tánc iránti szerelem. Akkor aerobik-kal és akrobatikus tornával kezdtem, Nagykanizsán még csak ez volt. Később a HSMK-ban volt egy akrobatikus rock and roll tanfolyam, oda is beiratkoztam. 12 éves koromban tudtam meg, hogy Pécsett működik egy művészeti szakközépiskola, ahol van táncművészet szak is. Anyukám levitt, bemutatott egy mesternek, aki azt mondta, érdemes lenne ezzel komolyabban foglalkozni, így 14 évesen jelentkeztem és felvettek.

– Feltételezem fiatalon, szinte gyerekként nagy álmai voltak, hogy hol fog majd táncolni, fellépni.

– Persze, mi is rengeteget szerepeltünk, Pestre jártunk sokat.  A középiskola után el kellett döntenem, hogy vagy színházba, vagy társulathoz megyek táncolni, vagy a főiskolára tovább. Én az utóbbit választottam, a legfiatalabbként vettek fel balettmester szakra, mert a többség akkor jelentkezik, amikor idősebb. Esti tagozaton indult, mellette itthon elkezdtem a tanítást, ugyanis itthon volt egy tánccsoport, amit édesanyám vezetett és már a főiskola előtt nagyon fontosnak éreztem, hogy ami nekem nem adatott meg, azt a kanizsai gyerekek ne hiányolják. Kanizsán ugyanis nem volt balett oktatás. Így ez egy komoly terv volt, hogy hazahozom ezt a tánctechnikát és most úgy tűnik, erre nagy igény van, sőt van már növendékünk, aki szintén a pécsi művészeti középiskolában tanul.

– Nem volt nehéz a kezdet?

– Nagyon nehéz volt, mondták is, hogy erre itt nem lesz kereslet, senkit nem fog érdekelni és lám, az élet rácáfolt. Büszke vagyok arra, hogy óvodás kortól a felnőttekig jönnek táncolni. A legfiatalabb három, a legidősebb 60 éves. Mondhatjuk, hogy Nagykanizsán minden korosztályt megmozgatunk, egyre több iskolában, intézményben van már balett terem. Ez is sokat elárul. Tulajdonképpen ezzel egy álom vált valóra.

– A tánc nem hiányzik a tanítás mellett?

– Nem. A különböző táncgálákon, rendezvényeken rendszeresen fellépek, előadói estjeimen is van rá lehetőségem. Persze a kettőt ugyanolyan intenzitással nem lehet csinálni, mert a legtöbb időmet most a 13 hónapos kisfiamnak szentelem, de mellette továbbra is besegítek a tanításba.

 – A gyerekeknek mit ad a tánc, a balett?

– Sok mindent. Például a szülőktől és a tanároktól sok olyan visszajelzést kapok, hogy sokkal fegyelmezettebbek a gyerekek, a balett amúgy is megkövetel egyfajta fegyelmezettséget. Másrészt a színpadi mozgás, a szereplés talán magabiztosabbá teszi őket, bátrabbak a feleléskor. Nálunk fontos az improvizáció is, ami fejleszti a kreativitást és ne felejtsük el a testtartást, ami kiállást ad. Messziről észre lehet venni egy gyereken a tartásáról, hogy balettozik. A kihúzott hát, felemelt áll nagyon jellemző.

– Környezete hogyan tolerálja ezt az elhivatottságot?

– A családom maximálisan támogat. Ez a pálya sok lemondással jár, de a kisfiam a legjobb példa arra, hogy a munka, a karrier és a család összeegyeztethető. Emellett szeretek új dolgokat kipróbálni, most már több mint egy éve nemzetközi pontozó bíró is vagyok, külföldi, hazai versenyeken is pontozok, ami nagyon jó, mert sok kollégával megismerkedek, és sokat tanulok a versenyeken is.

– Arra emlékszik, hogy nyolc éves kora előtt mi szeretett volna lenni, ha nagy lesz? Akkor még nem táncolt.

– A szereplés és a tanítás volt akkor is legfontosabb. Két testvérem van, de szerettem én lenni az első. Ha megtanultunk egy verset, éneket, biztosan lesöpörtem a testvéreimet, de el kell mondani, hogy ők is nagyon tehetségesek művészi szempontból, bár nem ilyen pályán tanultak tovább. Jól táncolnak, sőt nekik a kézügyességük is jó. Húgom is táncol, most pedig jön az új generáció.

The post Pulai Viktória – a tánc több mint elhivatottság appeared first on 8800.hu.

– Ha kimondjuk azt a szót, hogy sintér, a legtöbb ember egy rosszindulatú férfire gondol, aki utálja az állatokat. Csak egy cáfolat: önnél három barátságos kutyus fogad.

 – Ez így van, én nagyon szeretem a kutyákat, de sajnos a köztudatban még mindig az él, hogy a sintér üti-vágja, kínozza az állatokat. Az én szakmám nem erről szól. Soha nem bántottam egyetlen állatot sem. Ha be kell fogni egy kutyát, ott is a legdrasztikusabb az altatólövedékes eljárás lehet. Ez a legdurvább, más minden egyes befogott állat az állatmenhelyre kerül, onnét pedig jó esetben örökbe fogadják.

– Feltételezem az elmúlt évek alatt sok megvető tekintettel találkozott!

 – Igen. Olyan is előfordult, hogy zárt udvarba betévedt egy kutya, lakossági bejelentés kapcsán kihívtak befogni, majd amikor odaértem, a hátsó kapun kimenekítették előlem, hogy véletlenül se tudjam elvinni. Azt nem értem, hogy akkor miért szóltak, de ilyen nap, mint nap előfordul. Az emberek nagy része egyébként sem tudja, hogy pontosan mivel jár ez a munka, mikor kell hívni a gyepmestert, nagy a tudatlanság ezen a területen, vagy egyszerűen nem is érdekli az embereket.

– Amikor ismeretlen társaságban bemutatkozik és elmondja, mi a foglalkozása, hogyan reagálnak az emberek?

 – A tekintetek sok mindent elárulnak, láttam már undort is az arcokon, de nem a kutyák befogása kapcsán. A gyepmester feladata ennél többről szól. Nemcsak a gazdátlanul hagyott állatokat kell begyűjteni, hanem a közterületeken, illetve magántulajdonon elhullott állatok összegyűjtése és szakszerű elhelyezése is a munkám része. Ez váltja ki az emberekből a már említett undort: „Hogyan tudsz hozzányúlni?” – ezt sokszor megkérdezik.

– Sok munkája van, sok a kóbor kutya?

 – Klasszikus kóbor kutya kevés van, inkább az a gyakori, hogy a gazdik megunják a házi kedvencet és kiteszik a kocsiból az út szélén, erdős terület mellett és sorsára hagyják. Ilyen több van. A közterületen kóborló kutya a hanyag ebtartásból adódik. Például a tulajdonos nem figyel oda, hogyan kertelje körbe a kutya miatt a kertjét, vagy szabadjára engedi közterületen a kutyát, így persze, hogy csatangolnak az utcán. Ilyen esetem most nem nagyon volt, de elütött állatokat kellett szállítanom többet is.

– Nem viseli meg, amikor ilyet lát?

 – De igen. Az a legrosszabb, amikor az úton olyan elütött állatot találok, amelyik még él. 30-as sebességkorlátozó táblánál is láttam már nagyon csúnyán elütött jószágot, az nagyon megviselt, mert nem tudok úgy hozzányúlni, hogy ne okozzak neki valamilyen fájdalmat. Ilyenkor az a megoldás, hogy hívok egy állatorvost, aki humánusan elaltatja, ha úgy ítélem meg, hogy nem tudok rajta segíteni. Tehát az altatást sem én végzem. A végleges elaltatást csak állatorvos teheti meg. Én maximum befogáskor kábító lövedéket tudok alkalmazni. Ez egy kábító fájdalomcsillapító szérum, ami 1,5-2 órára elaltatja az állatot, utána semmi gondja nincs, ha felébredt.

– Akkor ön napi 24 órát dolgozik.

– Az én munkám ilyen szempontból hálátlan. A feladatkör specialitása miatt ez egy 24 órás állandó szolgálatot igényel, ami a magánéletemre nagyon is visszaüt. Nem tudok elmenni szabadságra, így a családommal sem tudunk közösen nyaralni. 38 fokos lázban is ugyanúgy dolgozom, mint máskor, nincs helyettesem, így nekem kell megoldani, bármi történik.

– Mi viseli meg jobban? Egy beteg állat látványa – amit korábban említett – vagy az emberek hozzáállása?

– Egyértelműen az emberek hozzáállása. A munka elég hálátlan tud lenni az összes kellemetlenségével együtt, de engem az emberek tudatlansága borzaszt a legjobban. Természetesen a hozzáállásuk is, de nem a munkámhoz, hanem az állatok iránt, mert egyetlen egy szabályt kellene a kutyatartó társadalomnak betartani, mégpedig ha tartunk kutyát, akkor azt teljes felelősséggel tegyük. Én úgy gondolom, hogy senki nincs arra sem törvényileg, sem egyéb formában kötelezve, hogy kutyát tartson. Ha pedig mégis a házi kedvenc mellett dönt valaki, akkor felelősséggel tegye azt. Ha ezt az egyszerű szabályt betartanák – mert senkinek nem fognak a torkához kést szorítani, hogy márpedig kutyát fogsz tartani – garantálnám, hogy egyetlen egy gazdátlan kutya sem kóborolna az utcákon. 

The post Az állatok legjobb barátja appeared first on 8800.hu.

– Jó lenne, hinni, hogy az egész játék alapgondolata az egykori NBI-es Nagykanizsai Olajbányásszal kezdődött…

– Van benne valami igazság, bár a fiúk közül azt hiszem egyedüliként én még szurkoltam az NBI-es nagykanizsai Olajbányásznak, sőt még emlékszem, amikor nagypapámmal, testvéremmel rendszeresen kijártunk a bányász meccsekre. A futball szeretete valóban akkor kezdődhetett, szeretem a magyar focit, nem feltétlenül a minősége miatt, de ma már elsősorban a Barcelonának szurkolok, és sportmarketinggel is foglalkozom.

– Valódi üzletember vagy. Hol kezdődött a pályád?

– A Batthyány Lajos Gimnáziumban tanultam nyolc évig, majd az érettségi után Pécsre mentem, angol nyelvű közgazdász szakot végeztem az egyetemen.  Pécsett éltem tíz évig, majd tavaly előtt Nagykanizsán elvégeztem az MBA-képzést is. Igazából nyár óta élek a fővárosban., ahová főleg a munka miatt költöztem.

– Magyar foci és a netes játék. Hogy jött az ötlet?

– Egy közel öt milliárdos piacról beszélünk, melyek valós teljesítményen alapuló, statisztikákra épülő játékok, körülbelül 68 millió játékos van világszerte, ám Kelet-Európában, Európában ez annyira nem ismert. Így az ötlet maga nem a miénk, az azonban már a mi érdemünk, hogy ezt a fajta játékot mi fordítottuk le az európai klasszikus focira, hiszen ez főleg az NFL-ben, jégkorongban, NBI-ben ismert. A lényeg röviden, hogy a regisztrálók a magyar NB I.-ben játszó valódi játékosokból válogathatják össze saját csapatukat, és a virtuális keret győzelme azon múlik, hogy a játékosok hogyan teljesítenek a valódi mérkőzéseken. Minden játékos 30 millió forint virtuális pénzzel indít, ebből kell feltölteni az összes pozíciót és a valós statisztikai adatokon múlik, hogy a virtuális csapat mennyi pontot szerzett. Igazából ez egy olyan piac, ahol a legnagyobbak mellett sok kisvállalkozás foglalkozik ezzel, mert úgy érzik, hogy valami extrát tudnak nyújtani. Mi is így gondoljuk.

– Hogy kell ezt elképzelnünk, négyen leültetek és kitaláltatok valamit, amit aztán értékesíteni kellett, vagy rátok találtak.

– Érdekes, hogy mind a négyen kanizsaiak, sőt hárman batthyányisok voltunk, majdnem egymással szemben volt az osztályunk. Aztán mindannyiunkat elsodort az élet másfelé. Egyszer összefutottunk a mostani egyik üzlettársammal egy Budapest-Nagykanizsa autóúton. A beszélgetés után hamar megállapodtunk, hogy valamit közösen kellene csinálnunk. Neki volt egy szoftverfejlesztő cége, és elkezdünk együtt dolgozni. Mással kezdtük, aztán jött egy mobil applikáció, ami szintén a fociról szólt, de jött a probléma, elfogyott a pénz és nem tudtuk befejezni. Ezután jött az fantasy játék, ami eredetileg egy későbbi fejlesztési terv volt, de kapacitásban és programozói tudásban a csapat egyszerűbben megtudta csinálni, mint az iPhone alkalmazást. Amikor ez májusban elkészült, megkerestük az MLSZ-t, akiknek tetszett a dolog és ezután jöttek a szponzorok. Az talán magáért beszél, hogy az első két hétben tízezren regisztráltak a játékra, amit mi sem gondoltunk volna.

– Akkor egyre népszerűbbek lesztek, hiszen éppen mondtad, hogy az elmúlt hetekben csak interjúkat adsz.

– Igen. Éppen most kerestek meg a Kanizsáról, a Pannon Egyetemről is, hogy valamikor tartsak egy előadást. Egyébként igyekszünk a csapatba elsősorban kanizsaiakat keresni, most úgy tűnik bővülünk egy-két fővel, akik szintén helyiek lesznek.

– Mi a cél?

– Első körben nekünk ez egy referencia munka, most már nemzetközi piacokról tárgyalunk. A nagy tervünk a jövő évi foci világbajnokság, amire egy nemzetközileg is játszott és ismert játékot szeretnénk készíteni. Ennek az előkészítésén dolgozunk most. 

The post Újraéledhet a magyar foci – kanizsai segítséggel appeared first on 8800.hu.

-Mi az Ön története?

– Nálam 1998-ban diagnosztizáltak mellrákot, pontosabban voltam egy vizsgálaton, de ott az orvosnak elkerülte a figyelmét, majd egy hét múlva én magam vettem észre. Visszamentem és karácsonyra megkaptam az ajándékot, miszerint rosszindulatú a daganat. Aztán jött a „szokásos” kálvária: kemoterápia, sugárterápia, műtét. Fogalmam sincs, hogy miért alakult ki, a családomban nem volt rákbetegek, lehet, hogy a stressz, de kinek nincs az életében idegeskedés?

– Hogyan reagál egy ilyen hírre az ember?

– Mint, akit leforráztak, úgy ért ez az egész helyzet. Ott, akkor nem is tudtam feldolgozni. Most mi lesz, hogy lesz? Ilyen és hasonló kérdések motoszkáltak a fejemben. Elsőként a családommal beszéltem meg, aztán a gyerekeim elvittek Pestre, az Onkológiai Intézetbe, azóta is odajárok kontrollra. Öt évig háromhavonta kellett menni, öt év után félévente, most évente járok. Szerencsére mindig negatív volt az eredmény, ami lendületet ad a további életemhez.

– Most már gyógyultnak számít?

 – A Rákszövetség és az orvosok is azt mondják, öt év. Mi azt szoktuk mondani, hogy túléltük, már voltunk egyszer odaát, visszajöttünk, tehát van egy új születésnapunk. Én is „12 éves” vagyok, de szerintem ebből soha nem lehet teljesen kigyógyulni, mert a lelkünk mélyén ott marad a fájdalom: a rák szele megérintett és ez mindig elkísér. A félelmet igyekszem távol tartani magamtól.

– Azt mondják, hogy egy ilyen helyzet egy nőt különösen megvisel, hiszen a nőiségében éri változás.

– Ez így van. Bár én már egyedül élek, mert a férjem meghalt, de más családoktól hallom, hogy a férjek nem szívesen fogadták el. Volt, aki emiatt vált el, akitől emiatt ódzkodtak, volt olyan, akit emiatt mellőztek, nehéz elmondani, mert mindenki másképp éli meg. Ehhez kell egy jó társ, egy jó család. Én szerencsére nem zárkóztam be, már volt két unokám, ez erőt adott. Eldöntöttem, hogy végigcsinálom és meggyógyulok, a családom pedig teljesen mellettem állt és soha nem éreztették velem, hogy rákbeteg vagyok.

– Mi volt a legnehezebb pillanat?

 – A kemoterápia az nagyon nehéz. Volt olyan pillanat, amikor úgy éreztem, feladom, mert olyan következményei voltak. Komoly fizikai fájdalom, de ezt nem is lehet elmondani. Nem kívánom senkinek, hogy átélje azokat a kínokat, melyeket akkor éltem át.

– Mennyire nyitottak ezek az emberek, miben segít az egyesület?

– Aki eljön, annak nem kötelező elmondani, hogy érintett, hiszen pártoló tag is lehet, de az esetek többségében megnyílik mindenki. Fontos, hogy beszélhessen róla, hiszen sok egyedülálló van közöttünk, akit elhagytak, vagy elhagyatottnak érzi magát, vannak, akik depressziósak voltak, de ha találkozunk, kikapcsolódnak és nem a betegségükkel foglalkoznak, éppen ezért szervezünk több programot is. Ilyenkor elfelejtik a problémáikat.

Mindenkit valami motivál, mindenki kap egy-egy kisebb megbízást valamilyen szervezési feladatot, ezek fontos dolgok. Ez nekem is egy nagyon jó lelki támasz, nem vagyok egyedül, szeretek segíteni, elfeledtetni másokkal a betegséget, és jó látni a sok mosolygós arcot, akik körülvesznek. Az gyakori, hogy a férj hozza a feleséget, vagy fordítva. Aki nem érintett, pártoló tag lehet.

– Mennyire nehéz feldolgozni egy ilyen közösségnek, ha valakit elveszítenek az egyesület tagjai közül?

– Nehéz, de előttünk mindig a túlélés lebeg, így kell hozzáállni. Nagyon örülünk, amikor valaki elmúlt öt éves, tíz éves. Ilyenkor az ember azt érzi, hogy mi majd megmutatjuk, hogy túl lehet élni ezt az egészet.

The post Nevetve gyógyulni appeared first on 8800.hu.

Haragi Helga nem szereti az adomány gyűjtőket. A gyerekotthon vezetője hiába kér támogatást a játékbolt tulajdonosnőjétől, ő hajthatatlan. Ám érkezik két milliárdos, akik felforgatnak mindent, sőt egy titok mindent megváltoztat. Ez a rövid története Kurta Lilla drámájának, amit este hat órától láthatnak az érdeklődők a Medgyaszay Házban. „Régóta megvolt a történet vázlatosan, de azt hiszem meg kellett élnem egy-két dolgot, vagyis fel kellett nőnöm ahhoz, hogy ez a dráma ilyen formában megszülessen.” – hangsúlyozza Kurta Lilla, a színtársulat vezetője, a darab írója, rendezője.

Kurta Lilla

Drámát eddig nem láthattak tőlünk, ez a műfaj nekünk is új, hiszen a közönségünk a humorral azonosít minket. Természetesen ebbe is próbáltam belecsempészni a vicceket, de itt más a cél. A történet sok mindenre rávilágít, ami a hétköznapjainkban is fellelhető, emberi érzések, ellentmondások, stb.”

Az előadás külön érdekessége, hogy jótékony célokat szolgál. A társulat ugyanis úgy döntött, hogy a „Játékboltban” található összes játékot a gyerekotthon lakói kapják meg. „Ezek egy része a mi régi játékaink, illetve sok felajánlás is érkezett. Így Haragi Helga játékai a legjobb helyre kerülnek.” – teszi hozzá Kurta Lilla.

(Fotóink a hétfő esti próbán készültek)

[See image gallery at www.8800.hu]

The post Játék a színpadon és a színfalak mögött appeared first on 8800.hu.