A szerzők

– Mindketten az egészségügyben dolgoznak, így gondolom nem véletlen, hogy együtt kezdtek el kutatni.

Gyarmati Olga.: Igen. Én gyermekintenzív szakápolóként a Kanizsai Dorottya Kórház Gyermek osztályán dolgozom, Sándor pedig huszonegy éve mentőápoló Kanizsán. Maga a könyv ötletét az adta, amikor három évvel ezelőtt közösen felköszöntöttük a város legidősebb mentőápolóját, aki ma 93 éves. Sok anekdotát és történetet mesélt az egykori barak kórházról, a régi kanizsai mentőállomásról. Ekkor kezdett körvonalazódni mindkettőnkben, hogy érdemes lenne ezzel komolyabban foglalkozni, pláne azért, mert eddig még senki nem végzett kutatást ezen a területen. Mindketten szeretjük a történelmet, Sanyi megkért, hogy segítsek az írásos anyag digitalizálásában.

– Mennyire volt nehéz a munka?

Klaszán Sándor.: Nem volt könnyű, több szempontból sem. Egyrészt kevés olyan embert találtunk, aki a kezdetekről tudott volna mesélni, másrészt kevés volt a rendelkezésünkre álló forrásmunka is, hiszen a II.világháború utolsó napjaiban leégett a városháza a pótolhatatlan anyakönyvekkel,és alapító okiratokkal. Korabeli újságcikkekből tudjuk, hogy az 1930-as évek végén Nagykanizsán volt a Dunántúl legjobban felszerelt tűzoltólaktanyai mentőállomása, mely intézmény egészen 1951-ig a tűzoltóság fenntartása alatt működött. Aztán lebontották a laktanyát, és mindenki elköltözött a Zerkowitz –udvarba. Egy évvel később az átépítés után a tűzoltók visszaköltöztek a Kossuth térre. A mentők később, 1953. július 21-én költözhettek az államosított méntelepre, ahol a királyi patkolókovács műhelyből és a kocsiszín épületéből alakították ki számukra a garázsokat és a szolgálati helyiségeket.(Akkoriban Semmelweis u.2. volt a cím, ma Bagolai sor 3. ) Sokat köszönhetünk Dr. Tolnai Sándornak is, Nagykanizsa nyugalmazott tűzoltóparancsnokának, aki megjelentett egy kiadványt, amely 1988-ig dolgozta fel a tűzoltók és a mentők közös történetét. Emellett rengeteg irodalmat olvastunk, így például a Zalai Közlöny 1862-től 1945-ig megjelent számait, melyeket a Nagykanizsai Halis István Városi Könyvtár munkatársai feldolgoztak és az interneten is elérhetővé tettek, valamint   Barbarits Lajos 1929-ben kiadott Nagykanizsa Monográfia kötetét.

A könyv címlapja

Több mint 30 nyugdíjas mentőssel, tűzoltóval beszélgettünk, illetve az elhunytak esetében a családtagokat kerestük fel. A beszélgetésekből egyébként egyértelműen kiderült, hogy ezek az emberek igazán szívügyüknek tartották a mentést, a mentőállomás nem a munkahelyük volt, hanem az életük. Nagyon komoly, és néha vicces eseteik példák az összetartásra, a hivatástudatra és a fejlődésre.

– Mit szóltak a kollégák, családtagok, barátok, amikor elkezdtek a könyvön dolgozni? Munka mellett nem lehetett könnyű.

Gyarmati Olga: Egy kicsit csodálkoztak, hiszen ezt a történetet előttünk még senki nem dolgozta fel, senki nem foglalkozott vele részletesebben. Aztán, amikor látták, hogy   komolyan gondoljuk, örömmel üdvözölték és segítették kutató munkánkat. Azt azért ki kell emelni, hogy a könyv nemcsak két ember papírra vetett irománya, hanem hiteles korrajz, ami átfogó képet ad a mentők és tűzoltók történetéről, elhelyezve azt a város történelmében.

A könyv bemutatóját pénteken délután 2 órakor tartják a Halis István Városi Könyvtárban.

The post Kanizsai mentőtörténelem appeared first on 8800.hu.