„Japán valóban csodálatos, nincs ebben semmi túlzás. De nekem ez a felkiáltás másért emlékezetes. Bár marketingesként dolgoztam, tehát számon kérték rajtam a jó kereskedelmi ötleteket, de olyan sikeres húzásom, mint Japánban 1989-ben a 9. Hőlégballon Világbajnokságon, soha nem volt. Több mint 100 ballon vett akkor, s vesz máig minden ősszel részt ezen a programon, nem könnyű ebből a mezőnyből úgy kitűnni, hogy gyakorlatilag az összes televíziós csatornán megjelenj. Nekem sikerült! 
Nagyon jó pozícióban repültem rá a célra, szinte elvéteni sem lehetett a marker, a jelzőszalag kidobásakor a célkeresztet, s mindezt a futamot rögzítő kamerák kereszttüzében. Én a sikeres dobást azzal fejeltem meg, hogy amikor eleresztettem a markert, elkiáltottam magam: „Beautiful Japan! Csodálatos Japán!” Szerintem nincs olyan ország, ahol egy ilyen helyzetet ne adnának közre a televíziók, mindenkinek tetszik, ha országát messziről jött emberek dicsérik. Így vannak ezzel a japánok is. Az ötlet annyira bejött, hogy amikor másnap bementünk egy híradástechnikai üzletbe, a televíziókból kirakott falon is ez a jelenet ment, s ezt ismételgették a versenyről beszámoló tudósításokban is, így aztán volt, aki fel is ismert, lapogatta vállamat, gratulált.
Persze ők is okoztak nekem meglepetést! Megnyertem a napi futamot, s ez félelmetes felhajtással járt. Nekem kellett feltörnöm az aznapra szánt szakés hordót, majd, s erre nem számítottam, énekelnem kellett egy magyar dalt. Azt nem mondom, hogy a végén velem énekelték az „Az a szép, az a szép…” strófáit, de óriási sikerem volt.
Hogy egyébként Japán milyen? Óriási és kicsi is egyszerre. A futamok között volt időnk kirándulni – feltankolt autó, s ami ehhez kellett, minden megkaptunk – így jutottam el Nagaszakiba is. De egy-egy ilyen kirándulás esetenként jó párszáz kilométert jelentett. Furcsa volt megélni, hogy egy-egy kisebb településen, ahol ritkán fordul meg európai ember, hogy ránk csodálkoztak – mi voltunk a csodabogarak….. Ugyanakkor olyan állandó tömeget, mint Tokióban, sehol nem láttam. Mintha folyamatosan egy tömött buszon lenne az ember. A sokaság persze a versenyeknek nagyon jót tesz. A starthelyhez külön lelátókat építettek, s esetenként több ezer ember nézte –fizetett érte, hogy nézhesse! – hogy készülődünk, hogyan szállunk fel. Technikai szempontból egyébként, mint mindenütt, itt is a leszállás jelentette a nagyobb gondot. A tenger közelsége miatt nagyon figyelni és vigyázni kellett a széljárásra, s ha nem jól választottad meg a leereszkedéshez a terepet, könnyen egy rizsföld közepén találtad magad. Nincs olyan terepjáró, ami oda bemenne utánad, csak a gazda tud kiszabadítani. …
Van még helyed? Vagy most hagyjuk abba….
Legközelebb? Talán érdemes lenne most már megmutatni, mitől és hogyan repül a hőlégballon…..”
