Elhunyt Homonnay Szabolcs, a Dr. Mező Ferenc Gimnázium nyugalmazott tanára. A gimnázium honlapján az alábbi gondolatokkal búcsúzik az iskola alapításában is résztvevő, s ott 42 évig szolgáló kollégától Szermek Zoltán.

Kedves Szabolcs!

Szívemet bánat facsarja. Becsaptál. Elhitetted velem, hogy jól vagy. Ott voltál májusban iskolánk ötven éves jubileumi ünnepségén, és jól voltál. Fent álltál a színpadon, sztoriztál, mint mindig. Vidámságod mindenkire átragadt. Jó volt látni. Szinte látszott, ahogy elvonulnak szemed előtt a képek, 42 év emlékei. Ennyit senki nem tanított iskoládban. Így mondom iskolád, mert az alapítótanárok egyike voltál akkor is, ha csak egy évvel a kapunyitás után érkeztél. De rosszul gondolom, nem alapítója, hanem iskolánk egyik legmeghatározóbb arca. Igazi tanáregyéniség. Sokan miattad jöttek ebbe az iskolába, hogy átadd nekik a tudást, ami a birtokodban volt, hogy elindítsd őket pályájukon, örök nyomot hagyva lelkükben. Nagyon sok diákod volt, szinte megszámlálhatatlan. Pedagógiai munkád elismeréseként két kitüntetést is kaptál, igaz mindkettőt még a rendszerváltás előtt.

De nemcsak kiváló tanár, hanem remek kolléga is voltál. Mókamester, aki mindig a társaság középpontjában állt, a társasági ember, a remek táncos és zongorista. Ahol megjelentél ott egyből vidámság töltötte be a teret. Bárkivel bármiről szívesen elbeszélgettél. Mindig felnéztem Rád. Akkor is, amikor pályakezdőként az iskolába érkeztem, akkor is, amikor igazgatód lettem. Példaképem voltál, mindig olyan tanár szerettem volna lenni, mint Te. Szívesen hallgattam tanácsaidat, megfontoltam kritikáidat. A barátomnak tudhattalak. Köszönöm. Fájt a szívem, amikor tíz éve nyugdíjba vonultál, igaz levezetésképpen még három évet ez után is tanítottál. Mindenkivel egy húron rezdültél, legyen az pedagógus, vagy oktatást segítő dolgozó. Amikor már nem dolgoztál, akkor is sokszor emlegettünk.

Két éve döbbenten hallgattuk a híreket betegségedről. Mindenki szurkolt érted Talán ez is adott erőt a felgyógyulásodhoz, de a kór már benned volt, lappangott, és most bekövetkezett, amit senki sem akar elhinni: elhagytál bennünket. Elhagytad családod, barátaid, egykori kollégáid. De nem hagysz el bennünket örökre. Hangod, mosolyod, vidámságod, életerőd örökre megmarad emlékezetünkben. Örökre itt maradsz iskolánkban, a tablókon, de szellemiséged már beépült a falakba is, eggyé váltál az Alma Materrel.

Kedves Szabolcs! Minden egykori tanítványod, kollégád, munkatársad nevében búcsúzom Tőled. Nyugodjál békében.

Szermek Zoltán