Hőlégballonnal a világ körül 4. – Hazai tájakon

Horváth Ferenc ballonpilóta sorozata

cikkbeportre“Igazából mindenki a saját hazájában szeretne próféta lenni. Így voltam, vagyok ezzel én is. Szinte körbe repültem a világot, de azért annak mégis van valami különös varázsa, amikor az ember itthon szerepel. Sok nemzetközi versenyen kaptam díjat, de a 3 magyar bajnoki cím, az, hogy több mint 10 évig voltam a magyar válogatott kapitánya, mindent felülír. Mégis a legnagyobb becsben azt a kitüntetést tartom, mely bár Brazíliából érkezett, de magyar vonatkozású. A Hungária Vándordíjat a Zolcsák Alapítvány adományozta, én 1993-ban kaptam meg. Zolcsák István a II. világháború idején vadászpilóta volt, 1956-ban, a forradalom bukása után elhagyta az országot, Brazíliában telepedett le, és ott is komoly karriert futott be, még az ottani Repülőszövetségnek is volt elnöke. Az alapítványt azzal a céllal hozta létre 1989-ben, hogy a legeredményesebb magyar repülőket díjazza. Én is belefértem…..

Tulajdonképpen nincs olyan szeglete az országnak, ahol ne repültem volna. Kanizsa, Zalakaros és Balatonboglár azért emlékezetes, mert itt tartottuk a KÖGÁZ Kupákat, ahol nem csak versenyzők, de házigazdák is voltunk. Szegeden a kajak-kenu világbajnokságnak adtunk díszes hátteret, Somogybabodon a terepautózás fellegvárában az Off Road versenyeken mi nem a sárban, hanem a napfényben fürödtünk. A pécsi Mecsek – Rallynak egy ideig épp úgy állandó szereplői voltunk, mint a kanizsai népünnepélyeknek. Aminek persze megint egészen más a hangulata. Volt, hogy a lakótelepről indultunk, volt, hogy a Csónakázó tótól, s bizony olyan volt, amikor oda ereszkedtünk le…… No és persze – a versenyeket leszámítva – szinte mindig volt utasunk. Jó volt látni a meglepődést, a repülés semmivel össze nem hasonlítható érzésének megjelenését arcukon. A csodálkozást, hogy a ballonos repülés mennyire más, mint amikor egy zárt térből, folyamatos motorzaj mellett nézünk ki a gép ablakán. Mi persze már tudtuk, hogy a repülésnek mi lesz a vége. A leszállás, a gondola nem mindig puha földet érése után jött az igazi meglepetés, az avatás! Amihez kellett egy kis föld a fejre, majd rá egy kevéske pezsgő, hogy némi bukéja legyen, meg a csapat tagjainak kézzel osztott áldása az először repülő fenekére. Mindehhez járt egy emléklap is, melynek szövege nekem olyan, mint egy fohász….

Végül még egy gondolat arról, hogy az ember mennyire kötődik ahhoz a földhöz, ahol született. A képek között van egy, mely csak fikció, a valóságban ilyen ballon soha nem volt. Soha nem volt Nagykanizsa címerét viselő ballonom, soha nem is volt ilyen. De egy időben nagyon szerettem volna, ha a város címerével a fejem fölött repülhetnék. Én ehhez egyedül kevés voltam, mások meg nem láttak benne fantáziát.

Legközelebb nagyon messzire, Japánba repülünk.